Cukormentes kihívás – Avagy van lendületed idénre?

Új év, friss energiák – de vajon meddig tart a lendület? Az újévi fogadalmak margójára ma a cukormentes kihívásomról mesélek, amit 7 évvel ezelőtt kezdtem, és egészen a karanténig meghatározta létezésem. 

Az első munkahelyemen gondolkodtam el, hogy talán aberrált, amennyi édességet eszek: hogy simán benyomok egy doboz Raffaellot egyedül, hogy egy szelet süti sose elég, hanem épp hogy csak megágyaz a következő két szeletnek… 🙂 Mivel addigra túl voltam a Boldogságterv című könyvön, ami erősen kihívásokban gondolkodik, bekattant az ötlet, hogy én is kezdek egy cukormentes kihívást! Egyrészt, mert hittem benne, hogy egészségtelen a finomított cukor, és jobb lesz nekem nélküle. Másrészt, hogy bebizonyítsam magamnak, van kontrollom az édesség felett. Szerintem sokszor bele se gondolunk, hogy egyébként a napi szintű édességevés kőkemény függés, próbáljuk csak meg egy hétre szüneteltetni, érezhető 🙂 

Most erre mondhatnánk, hogy de miért kell teljesen elvágni a cukrot? Hisz ha a kontrollgyakorlás a cél, azt lehet mértékletességgel is, megállni egy kocka csokinál… Én azt érzem – és egy-két kivételtől eltekintve mindenki így nyilatkozott, akiket eddig megkérdeztem -, hogy könnyebb teljesen nemet mondani valamire, mint igent és utána egy falat után megállni. Ezért lettem radikális és tűztem ki célul, hogy egy 30 napos kihívással teljesen kiiktatom a cukrot.

Szilveszteri fogadalommal indult, hiszek azok erejében 🙂 2013. december 31-én délután vettem egy Bountyt, egy Balatom Bummot és egy KitKat Chunkiet (az akkori kedvenceimet), amiket együltömben rituále-szerűen be is faltam 🙂 Azért mindhármat, mert pánikoltam, hogy jó ideig nem ehetem ezeket a mennyei mannákat, és búcsúzóul el akartam látni a testem-lelkem annyival belőlük, ami még pont nem undorító 😀 Aztán január elsején kezdődött a diszkomfort 😀 Nagyjából egy hétig nyomasztóan hiányzott az édesség, de egy hét után jött az átlendülés, hogy bizony nem is olyan nehéz nemet mondani az irodában a kollégáknak, mikor kínálgatják a Haribo-szajrét, szuvenírcsokit külföldről, háztáji sütikét… Érdekes is volt megtapasztalni, milyen könnyen megszűnik opciónak lenni a bekínált édesség, amire korábban mindig igent mondtam. Egy hét “az erő velem van” életérzés következett, látván, hogy meg tudom csinálni és büszke voltam magamra…

Aztán a fenenagy motiváltság közepette egyszercsak mégis elcsábultam, egész pontosan a 15. napon. Egy fránya sütit fogadtam el egy kollégától, annyira csokis volt és nyamiiii!! Azonnal jött persze a bűntudat meg az önostorozás, hogy ezt most miért nem tudtam megállni… Az az igazság, hogy nagyon nem éri meg a rövidtávú örömökért odadobni a hosszú távú célokat. A húgom fogalmazta meg nagyon okosan: “Mit akarsz, lapos hasat vagy csokit? Mert annak megfelelően hozd meg a döntéseidet is.” Én lapos hasat akartam, és újból elszántam magam a kihívásra. Nem törvényszerű, mert az ilyen hanyattesések után könnyű belesüppedni a tehetetlenség érzésébe, hogy ez úgyse sikerül, lám elbuktam… Ilyenkor meg lehet nyomni az újrakezdés gombot – én szeretem azt hinni, hogy akár már a következő pillanattól tudunk változtatni 🙂 Feldmár Andrásé a gondolat: “A szokás illuzió. A szabadság valóság.” Csodálatosan megragadja, hogy csak azért, mert a mai napig berögzült valami hülye szokás, az nem kell, hogy azt jelentse, holnap is ez a szokás dominál megváltoztathatatlanul. A felelősséget könnyű hárítani, de mennyivel szebb az, mikor magamhoz ölelem és kezdek is vele valamit, mondjuk a fejlődés oltárán… 🙂

Szóval belekezdtem egy második cukormentes kihívásba, ezúttal még jobban figyelve magamat, miként reagálok bizonyos helyzetekre, mikor kívánom az édességet a leginkább, és milyen alternatíváim vannak, mikor rámtör a sóvárgás. Óriási tudatosságot adott nekem ez a gyakorlat, annyit tanultam magamról a cukormentes kihívás által, mint kevés más dologból… Hozott magával egy csomó interakciót is, magyarázkodni az embereknek, hogy miért is sanyargatom magam ezzel a cukormentes kihívással… Lereagálni az érzelmi zsarolást, mikor egy felmondása utolsó napján búcsúzó kolléganő erőlteti a házi linzerét, hogy direkt erre az alkalomra sütötte és ne sértsem már meg, hogy nem kérek belőle… Ezeket le kell tudni rázni – nem kell engedelmeskedni a nyomásnak, ha valaki tukmálja az én-sütöttem-nem-bolti rétesét meg a na-csak-egy-szeleteeet zserbóját… A nagyim se tudta mire vélni, hogy annyi év után hirtelen nem eszem meg a lekvárját, nem esett jól neki, meg nem is értette, hogy mi ez az úri hóbort, hogy a kisasszony épp cukormenteset játszik 😀 De szép lassan belátta, hogy ez nekem fontos, és mikor még egy orvos könyvében is olvasta, hogy a fehér cukor méreg, onnantól átkapcsolt megértőbe. És megérkeztek tőle az első cukor nélkül készült szilvalekvárok, ami szívet melengetőbb volt még a bébipandás videóknál is, pedig azoktól instant olvadok 😀

Közben pedig lepörgött az első cukormentes hét, a második, a harmadik és a bűvös negyedik is! Megcsináltam a harmincnapos cukormentes kihívást, és az érzés felbecsülhetetlen volt!! Erőt adott a sok kis minisiker, amihez tudtam kapcsolódni, hogy már tegnap is meg tudtam csinálni, meg tegnapelőtt is, meg azelőtt is… Kellenek a részeredmények, hogy a hitünk erősödjön. Támpontok, amikre visszatekinthetünk, hogy lám, megy ez. Felismerések, hogy mikor édességre vágyok, akkor igazából szeretetre, elismerésre vágyok. Hogy mikor édesség után sóvárgok, és mégse eszek aznap, akkor a Föld forog tovább, és másnap új nap, túl lehet élni 🙂 

Az, hogy a harmincadik nap után édességhegyekkel ünnepeltem, klasszikus jojóeffektus, bizonyítva, hogy a projekt csak a kijelölt időtávnak szólt… De ez nem vett el az értékéből, nagy eredménynek éreztem így is, mert az önfegyelem és belső küzdelem már mögötte volt. Kicsit legyőztem magam – nem az ösztönlény irányított, hanem nálam volt a kontroll. Akkora diadalnak éltem meg azt a harminc napot, hogy a cukormentes kihívást aztán újrakezdtem – ezúttal 6 évig tartott!! Barátnők, családtagok esküvőin csábultam csak el a tortára, meg külföldi kirándulások alkalmával a helyi desszertekre, de egyébként tartottam a kihívást, és a részemmé vált. 

Nem kell magunkkal túl szigorúnak lenni. Ha belevágunk egy projektbe, az már önmagában pirospont. Ha netalántán elvérzünk, ne adjuk fel önostorozások közepette: az első cukormentes kihívásom cudarul két hét után befuccsolt. De ez nem tántorított el attól, hogy újrakezdjem, és másodszorra már kitartson a fegyelem 🙂 Egy barátnőm 3 éve akar leszokni a dohányzásról. Egy másik barátnőm 3 éve szeretne már sportos lenni végre. 2020 jó alibi volt, hogy ne változtassunk, hisz az ág is húzott minket. De 2021 új év, friss energiákkal – a pozitív változások értünk kiáltanak! 😉

Share on facebook
Facebook
Share on linkedin
LinkedIn
Mara Merlot

Mara Merlot

Dancs Márti vagyok, randi és párkapcsolati coach, tréner.
Számos randival, egy jókedvű randibloggal és még több randicoaching tapasztalattal a hátam mögött azon vagyok, hogy segítsek neked, ha bizalomvesztett vagy az ismerkedést illetően vagy elakadtál a párkeresésben.
A randizás mindenkié! :)

Generic selectors
Exact matches only
Search in title
Search in content

Iratkozz fel a legújabb cikkekért!

Kategóriák